fbpx

Életben tartjuk a folk metalt! – Týr, Heidevolk, Dalriada stb. koncertbeszámoló

5 évvel ezelőtt volt pont szintén húsvét vasárnap (vagy hétfőn?) a Metal Ladies Night, pár éve Folk Metal Farsang, idénre pedig jutott egy Folk Metal Húsvét, úgyhogy hálistennek (érted) idén sem maradtunk zajongás nélkül, és volt hol letornázni a sonkatojást (tényleg ez lenne a legmegfelelőbb ünnepi kaja?).

Hatalmas szó volt a Dalriadának, hogy egy ilyen igazi Európa-turnéra jutottak el, pedig korábban már járkáltak erre-arra az Arkonával például, de azért ez a mostani, nightlineres felállás azért nyilván mégiscsak más volt. Az új lemezeiket bemutató Heidevolk és Týr vette őket “maguk mellé”, és így hárman indult útjára ez a nagyon nemzetközi bagázs, pár közép-európai dátumra még a román-magyar (Ardílybű jöttünk) Dirty Shirt. és a cseh-feröeri-minden Surma. Gondolom ezután nem nagyon kell magyarázni, hogy izgatottak voltunk az este kapcsán, bár minimális félelem is volt bennünk azzal kapcsolatban, hogy hát… na, valljuk be, öregek vagyunk, és esetleg nem fogjuk bírni az ötfellépős-hatórás hepajt. Vigyázat, spoiler: bírtuk!

De akkor kezdjük is az elején. Nem teljesen értettem, hogy miért a Dirty Shirt kezd, és nem a Surma, a nagybányai/máramarosi csapat ugyanis már nem először jár nálunk, előző albumukat még az Orphaned Land előtti fellépésen mutatták be, most pedig már ők is az új Letchology-val jöttek, már valamennyire megalapozott-kialakított rajongótábor elé. Egyértelműen állíthatom, hogy a rajongótábor létezik, ugyanis 18:20-as kezdésnél szerintem én ennyi embert normálisan megmozdulni koncerten még nem láttam. Mondjuk nem csoda, erre a modern metalos, de rengeteg népi elemet felhasználó muzsikára nem lehet nem megmozdulni, főleg, ha ilyen hozzá a körítés és ennyire jó hangulat árad a színpadon álló nyolc kollégától.

Jöhet bármilyen utálkozás, hogy jajjarománok, jajjamagyarok, a kulturális közelség azért tagadhatatlan, gondolom részben ez is az indoka annak, hogy a Dirty Shirt zenéje nálunk ennyire táptalajra talál. A hasonló kultúra, hasonló életfelfogás, sok közös vonást tartalmazó, vagy esetenként kvázi-megegyező zene, a hegedülés, csárdásozás, pálinkáról való éneklés azért mégis csak közös, és a Dirty Shirt-öt nézve szinte olyan, mintha már-már egy “saját” zenekart néznénk. Persze ehhez az is hozzájárul, hogy a srácok között vannak etnikai magyarok is, de olyanok is, akiknek többé-kevésbé megy a nyelv. Amúgy az ilyen mindenféle etnikai dolgokat egyáltalán nem sunnyogták el vagy söpörték szőnyeg alá, hogy hát izé, mi most románok vagyunk, meg Erdély kié, jaj, tabu, hanem épp az ellenkezője történt – az ilyen mindenféle etnikai és nyelvbéli dolgok csak plusz egy humorforrást szolgáltattak. Dan Craciun egy hatalmas figura, amellett, hogy e l k é p e s z t ő e n  zseniálisan énekel, a magasai bármelyik női énekesre szégyent hozhatnának, stúdióminőségben tol bármit, még a bulit is viszi a hátán. Ő az, aki nagyon aranyosan törte a magyart, néha segítséget kért (,,szóval a következő dal.. hogy van magyarul, Maramureș? Máramaros, igen. Máramaros.. hogy mondják? Máramarosról szól”), néha aranyosan magyarázott (,,énekeljétek ezt, nem nehéz. könnyű.”), néha pedig a többiek számára is viccelődésre alkalmas talajt adott (pl. a gitáros ,,ezek magyarok, azért nem ugrálnak. olyanok, mint a Robi), de nem lenne talá na hely sem elég ahhoz, hogy minden vicces pillanatot felsoroljak. Színpadi kommunikációjuk egy teljes kétnyelvűségi-nyelvészeti szemináriumi dolgozat megtöltésére elég lenne…

Jobbnál jobb dalokat játszottak (Nem Loptam, Nem aludtam az éjszaka-kezdetű, Mental Csárdás, Maramures), mind alatt megugráltattak és megénekeltettek (bár persze ekkor a legtöbben még csak a szolid fejrázás mellett döntöttek), és mivel három a magyar igazság (mondják ők), harmadikra a közönségénekeltetés is szuperül megment. Nem hagytak egy percre sem unatkozni, a két énekes egymástól “vette el a szót”, és hangjaik az emberi hangterjedelem kb. két végén (oké, Robié nem olyan mély azért, de nemazalényeg) helyezkedtek el, amivel egy iszonyatosan príma kontrasztot teremtettek. Sem emiatt, sem a már említett, hatalmas zenekari létszám miatt nem esett szét a produkció még egy pillanatra sem, egy kicsit talán az ideálistól eltérő volt a dolog megszólalása, de így is nagyon egyben volt, és alig várom már, hogy kicsit előkelőbb helyen, újra játsszon nálunk a Dirty Shirt – azóta is az ő dalaikat dudorászom.

Rövid átszerelés után színpadra lépett a Surma, ami szó szerint Heri Joensen és Viktoria Surmová szerelemgyereke, egy enyhén szimfonikus és enyhén folkos hatásokat alkalmazó dallamos metal projektje, ami tényleg csak nemrégiben született. Pár éve még csak közösen éneklős-jammelgetős felvételeket tettek ki Facebookra, azonban mára már beérett a projekt, szereztek maguk mellé több zenészt, és a budapesti volt a harmadik élő koncertjük – be is vallották, hogy izgulnak, bár szerintem ez nemigazán látszott. Tetszett  a Surma produkciója, bár még kicsit kiforratlan és emiatt azért bizonyos helyen elég awkwardnek éreztem, pláne bizonyos részeknél (miért tapizta a lány a fiú haját, aki erre spec egyébként semmit nem reagált? na mindegy :D), pedig amúgy Viktorie nem úgy néz ki, mint aki nem színpadra termett (bár erre azért a popsivillantás a végén nyilván még rá is segített). Egyébként szerintem, amellett, hogy ez Viktorie saját, az ő nevével fémjelzett projektje, szerintem Heri besegít a dalírásban, mert volt egy pár olyan rész, ahol azért eléggé Tyres beütéseket véltem észlelni gitár- és énekügyileg – ez persze nem baj, mondhatjuk, hogy egyfajta zálog a minőségre! Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a projektből.

Ismét a magyaroké lett a főszerep, a turnéműsorhoz képest egy picit hosszabb bulival lépett a színpadra a Dalriada. Nem értem, mi szerepe volt a színpadon bukfencezésnek mint showelemnek Ficzek Andrástól (bár tényleg nem volt a visszatapskor túl nagy az üdvrivalgás, leáldozóban van tán a folk metálnak? a lelkesedés mintha csökkenne), sem azt, hogy egyes zenekarok buliján miért kell még mindig a hangosító környékére vonulnia az embernek, ha az éneket is szeretné hallani, pláne akkor, ha a hangmérnök is egyérteműen érti a dolgát, de hogy elöl az éneket úgy kellett odaképzelni, az már biztos. A buli kb. annyiban különbözött a turnén játszottól, hogy nálunk bekerült egy nosztalgikus Téli Ének (milyen érdekes, hogy az oldal koncertbeharangozójában pont azt a dalt mellékeltem a szöveg után :)), és a Hajdútánc helyett (hálaajóistennek) a Walesi Bárdok volt a koncert utolsó dala.

Teljesen hihető volt, amikor a srácok többször is elmondták, hogy jaj, de jó itthon lenni, és de jó vééééégre magyarul szólni a közönséghez, meg gondolom azért az sem volt mindegy, hogy mi valóban énekeljük mondjuk a Napom, fényes napom, vagy persze a velszibárdok szövegét, bár emellett az érzés mellett azért nagyon jelen volt a fáradtság is, és ez látszott is, de látszott emellett az európakörutakon szerzett élőprodukciós rutin is. Persze, bizonyos dalokat kb. kétszázadszor-háromszázadszor játszanak, ezt már nem is lehet másképp, mint rutinból-kisujjból, de részben emiatt is lenne jó, ha kicsit végre variálnának, így nem lenne ennyire gépes érzés az egészben – pláne hogy a zenekarvezető Andris minősíthetetlenül rossz poénjai (amiket imádtunk hallgatni) is kivesztek a bulikból az évek során. Összességében kevés volt a kommunikáció, csak egy koncertre ellátogató kislányt és a születésnapját ünneplő dobos Monostori Ádámot üdvözölték egy-egy mondattal. Azért persze nagyon hálás vagyok, hogy a thurykettő, azaz a Thury György Balladájának második része bent maradt a koncertprogramban, és újra felcsendült (ellentétben a Népdallal, amit a srégen mögöttem álló kolléga élete során szerintem ezredszer üvölthet el egy koncerten – nem mintha nem ugyan ezt csinálnám a Hajnalünneppel) szóval buli élvezhető volt,  a zenészek mosolygósak, csak ez most nekem személyesen különösebb érzelmi töltetet nem adott.

Elérkezett a sor a két főfellépőre, szinte alig bírtunk szusszanni-vécéhez sorakozni-sörtvenni, már bele is kezdett a holland Heidevolk a szetjébe. Rögtön hatalmas energiával pörögtek egymás után a férfierőtől duzzadó dalok, jött az Ontwaakt, az aktuálisabbnál aktuálisabb Ostara, meg a Wolf in my heart, hogy aki esetleg nem volt benne biztos, hogy érdekli-e az új album, most megbizonyosodhatott. Nekem személyesen a duplaénekeses magas hollandok bulijából a vikingeskedős Yngwaz’ zonen tetszett a legjobban. Sajnos sokan úgy gondolták, hogy ez a csupaéneklős dal pont megfelelő alkalom arra, hogy beszélgessenek és nevetgéljenek, de mi “műveltek” azért szerencsére ennek ellenére is át tudtuk magunkat adni a dallamnak és a ritmusnak, meg úgy egyáltalán ennek a különleges atmoszférának, és múltbéli utazásnak.

Azért persze nem lenne a buli gyorsabb slágerek nélkül buli, így sok köszöngetés közepette (“nagyon király volt a múltkor, de ismét olyan nagyon jó itt lenni nálatok” – mondták, és teljesen el is hittük nekik, hogy szeretnek minket, pláne azok után, hogy 1-2 Heidevolk tag, miután minket kitessékeltek a klubból záráskor, még a járdáig is kijöttek vegyülni 🙂 ) áttértek a slágerekre, és az újalbumos, engem a Metsatöll-re emlékeztető Tiwaz után végre eljött az idő a nagyon pogányos, nagyon karlengetős Saksenland-Vulgaris Magistralis-Nehalennia (melynek utolsó negyede az este egyik fénypontja) trióra. Bár valamiért sosem vált a csapat a kedvencemmé, de nem lehet tagadni, hogy nagyon jó bulit adtak, talán az egyik legjobb hangosítással, sok kommunikációval, és a közönség is egyértelműen nagyon élte, végig ment a tánc és tülköscsápolás.

 

Már elég későre járt az idő, mire elkezdődött a Týr bulija, kicsit úgy is éreztem, hogy én ezt már nem fogom bírni, és nem fogom tudni élvezni, de ez a négy ember olyan erővel csapott a húrok közé, és úgy sorjázták a jobbnál-jobb dalokat, hogy szerencsére nagyon hamar feléledtem – és ahogy láttam, mindenki más is! Bár nem volt aznap teltház a Barba Negra Music Club-ban, lehetett legalább szépen közlekedni elöl, oldalt, és hátul is, de akik ott voltak, azok igazán odaadó rajongói maradtak a folk metalnak mint műfajnak az elmúlt tíz évben, és továbbra is szeretettel-rajongással viseltetnek a stílus iránt. Ezt lehetett látni a feröeri-németmagyar-magyar srácok produkciója alatt – bár pár éve járt itt a Týr, mégis mindenfelé vigyorgó arcokat, elégedett tekinteteket, pogózni kész elszánt kifejezéseket, repdeső hajakat és égnek emelt kezeket lehetett látni, és nem csak a Hold the Heathen Hammer High alatt. (A Ramund hin unge amúgyis jobb dal, és szerencsére mostanság állandó része a setlisteknek!)

Muszáj megjegyezni, hogy a Týr-t mostanában sok helyen nem engedik fellépni a zenekarvezető magánélete miatt. Nehéz mit mondani ebben a témában, de én úgy gondolom, azért, mert valaki egyszer megmutatta, hogy igen, ő részt vesz egy bálnafeldolgozásban (ami semmivel sem rosszabb, mint egy hajnaltól pálinkázós disznóvágás), már ne léphetne fel a zenekara, pláne úgy, hogy a fellépéseken senkit sem bíztatnak bálnaevésre, húsevésre, vagy bármi másra is, sőt, a dobosuk még vegetariánus is… Persze, a grindről készült képek elég csúnyák, ugyanis az állatorvosok által megállapított legkíméletesebb módszer a vadászott fogascet megölésére, ami alatt 2-3 másodperc alatt kimúl az állat, egyben az egyik legvéresebb is – “szépen” megfesti a vizet, amivel aztán lehet az embereket riogatni. Az igaz, hogy élőben is elhangzott a Grindavísan című daluk, ami a grindről szól (ami mellesleg többszáz feröeri család kajaellátásához nem csekély módon járul hozzá, és meg van határozva, mekkora mennyiségig nincs gond a bálnahús-fogyasztással), viszont ez nem vehető egyáltalán “buzdításnak”, ugyanis a komplett dal feröeriül van, és higgyetek nekem, az emberek 99%-nak fogalma sincs a szöveg jelentéséről, hacsak kimondottan utána nem néztek. Igazából az én véleményem ezzel kapcsolatosan az, hogy nem kéne a tagok magánéletét összekeverni a szakmai dolgaikkal – mert akkor hol lenne a fél korai black metal szcéna?!

Szóval a koncert minden volt, csak véres nem – dinamikus, jókedélyű, sőt, még szép is. Vörös Attila gitáros, ha már itthon voltak, egy nagyon szép kis népdalos gitárszólót rittyentett, szinte megható volt az elsötétített teremben a Madárka, madárka kezdetű népdalt hallgatni, egy szál gitáron… Headlinerhez mérten elég hosszú volt a Týr bulija, így nemcsak a pár slágerre jutott idő. Nyilván elsősorban az új, Hel című albumról játszottak, de képviseltette magát több korábbi album is, kaptunk egy jó kis válogatást a By the Light of the Northern Star, The Lay of Thrym, Valkyrja albumokról is. Rieckmann Tadeusz a tőle mgeszokott állatsággal püfölte a dobot, Vörös Attila tűpontosan gitározott, Heri Joensen nagyon szépen énekelt (és a csordavokálban mindenki más is), Gunnar Thomsen pedig a tőle megszokott jópofasággal grimaszolgatva tolta a mélyebb szekciót, panaszra ok nem lehetett.

Azt hiszem, valahogy így kell metalosan húsvétot ünnepelni, vagy úgy bármit – barátok, pár jó sör, és temrédek jó zenekar társaságában. Ennyi kiváló zenekar fellépése után azt hiszem, senki nem tért haza csalódottan (bár jó lett volna még kicsit maradni, de persze érthető, hogy a személyzet is sietett haza, hiszen szinte mindenki másnak szabadnapja volt rajtuk kívül). Azt kell mondanom, a Týr ismét meggyőzött, a Dirty Shirt pedig egyre inkább kivívja magának a helyet a kedvenceim közt. A Heidevolkkal is egyre inkább megbarátkozom, hatalmas jelenségek a színpadon, a Dalriadáról meg körülbelül így harmincegyedik alkalommal nem is kell már semmit mondanom, ugye?! : )

Köszönjük a Hammer Concerts-nek!

Írta: Vica

Képek: Dani

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/