fbpx

Enforcer – Zenith (2019)

ELŐADÓ: Enforcer
ALBUM: Zenith
SZÁRZAMÁS: Svédország
MEGJELENÉS éve: 2019
STÍLUS: heavy metal/old school heavy metal
HONLAP: Enforcer Facebook oldal
ÉRTÉKELÉS 7/10

 

A svéd Enforcer nevét hallva valószínűleg nagyon keveseknek jut eszébe, és akkor is csak nyomokban, hogy valójában a mostanra négyfősre kerekedett csapat Olof Wikstrand énekes egyszemélyes projektjeként látott napvilágot idestova tizennégy évvel ezelőtt. Ha esetükben lehet kitűzött célról beszélni (ámbár miért is ne lehetne), akkor egészen bizonyos, hogy a régisulis heavy/speed metal újraélesztése, és továbbvitele volt a fő mozgatórugó, amelyet szerencsére a mai napig komoly ázsió övez, és ezennel már választ is kaphatunk arra, hogy miben rejlik az Enforcer sikerének záloga. Az előző négy stúdiólemezt fülelve nagyon úgy tűnt, a banda nem is akar túlzottan kilépni ebből a stabil irányból, hiszen minden minden albumuk gyakorlatilag egyféle tematikára épült, mégis ezen belül is, mindig tudtak újat mutatni, azt meg pláne hozzá kell tenni, hogy a lemezek közt eltelt idővel sem fukarkodtak sokat, így a rajongótábor két-három évente tehette polcra az új korongot, ami teljesen átlagos időintervallumnak mondható ha belegondolunk.

Nem mondom, ennyi idő elteltével az utolsó lemez megjelenése óta kicsit már elkezdtem vakarózni, hogy vajon készül-e valami a svéd rockerek konyhájában, hiszen a négy éves album-pauza nem az ő asztaluk, így hát különösen felemeltem a fejem a Die For The Devil hallatán, ami egyben az új lemez első, először bemutatott száma lett, majd a múlt hónap végén az egész albumot is odabiggyeszthettem az eddigi sorlemezek mellé. Na, de mielőtt magáról a tartalomról, és a nótákról értekeznék, már maga a borító is megér a részemről néhány szót, hiszen nem szokványos a cucc, így nem szokványos a borító sem, talán ezzel is azt üzenik, hogy pálfordulás történt a házuk táján, és kicsit újraírták a forgatókönyvüket. Megszoktam a srácoktól a régisulis, félig nosztalgikusnak, félig XXI. századinak ható borítókat (csak hogy példát hozzak a 2010-es Diamonds borítójára senki nem kapná fel a fejét a rockerek közül a 80-as évek metal világában, annyira beleillik abba az időszakba), most azonban tőlük szokatlan képi világ köszön vissza ránk. Elsőre, és óvatosan még azt is megkockáztatnám, hogy majdnem egy melodeath, enyhén folk metalos grafikát veszünk a kézbe, melyen egyáltalán nem csapódik ki, hogy a borító alatt, és a korongon merőben más zenei stílussal van dolgunk, de ahogy azt már mondani szokás, könyvet se a borító alapján ítélj meg, nézzük inkább, mit kaptunk ezúttal.

 

Már az indító, Die for the Devil sem a szokásos Enforcer-ízt hozza, sőt, már-már az egykori Scorpions “Love at First Sting” érára hajaz, nem is győzzük kapkodni a fejünket, vajon hova tűnt a régi csapásirány? Már az első percekben szinte szájbaverősen szembesülünk azzal, hogy komoly változás történt svéd barátaink körül, és újratervezték az irányt egy dallamosabb, egyben merőben szokatlan útvonal felé, és az album néhány tétele (Zenith of the Black Sun, Searching for You) is csak ezt erősíti, bár ebből a felsorolásból talán csak az utolsó az, amelyben úgy-ahogy, de nyomokban visszaköszön a csapat eredeti hangja. Ha nagyon mélyre akarok ásni, és kicsit visszacsatolni az előző évek lemezeire, akkor belemagyarázva azt is mondhatnám, hogy ennek a mostanra hirtelen beérett változásnak voltak már előjelei az utolsó lemezen is, ahol nem általkodtak egy-egy szokatlanabb húzást beemelni a riffekbe és dallamokba, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan fordítanak egy hatalmasat. Itt van például negyedik nótaként a Regrets, ami egy zongorával kísért, középtempós ballada, és önmagában működőképes is lenne, ha nem tőlük, és ezen a lemezen hallanám, mert így sajnos merőben kitüremkedik az album amúgy is kissé instabil koncepciójából.

Az dalok előrehaladtával egyre erősebb keveredésnek lehetünk a fültanúi, hiszen nagyon sokoldalúan válogatták, és gyúrták össze a különböző zenei világokat, kezdve a The End of a Universe heavy metalos hangzásától a One Thousand Years of Darkness fülbemászó, már-már több zenekarra is emlékeztető refrénjéig, és akkor még nem is említettem a hihetetlenül tekerős, speed hangzásvilágú Thunder and Hell-t, ami az egyik legerősebb tétel számomra a tízből.

Erősen az munkálkodik bennem, hogy a csapat ezúttal nagyon ki akart lépni a saját maguk által felépített komfortzónából, és újat, fordulatosabbat akartak a publikum elé tárni, mindezt úgy, hogy alaposan rápörgettek arra a bizonyos ötletkerékre, a kidobott elemeket pedig hirtelen – és sajnos picit átgondolatlanul – rögzítették. Alapvetően talán értem, mi munkálkodott bennük és a háttérben, hiszen a zenei világ és a kereslet változik, ők pedig fel akarták venni a versenyt, de azt is simán el tudom képzelni, hogy nem akartak az önismétlés csapdájába esni, ezért virítottak valami újat. Nehéz összefoglalni ezt a lemezt, és mint ahogy semmi nem fekete vagy fehér, erre a műre sem lehet egyből a jó vagy rossz jelzőt rábillogozni, inkább maradjunk annyiban, hogy egy sokat hallgatós, lassan beérős lemez, ami aztán valakinek végül tetszik, valaki pedig inkább csak csendesen elkezdi mellőzni. Nekem amúgy működőképes sokadik hallgatás után is, de azzal a rajongóval sem tudok vitába szállni, aki többet, vagy abszolút mást várt, mert őt is megértem. Felmerül a kérdés, hogy mennyire akarják ezt az irányt erősíteni a későbbiekben, és mivel fogjuk szembetalálni magunkat a következő alkalomkor, de ezt bízzuk a fiúk belátására, az pedig megint csak egy jó tippelgetés témája lehet, hogy mennyire fog az új anyag visszaköszönni a koncerteken. Bár azt írtam, hogy nálam nem kerül mindennek ellenére sem feketelistára, mégsem tudok teljesen elégedett lenni vele, és azt hiszem, ezt a pontszámom is hűen tükrözi.

Írta: Tancsik Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/