fbpx

Havukruunu – Kelle Surut Soi (2017)

e an na jiana cover

Előadó: Havukruunu

Album: Kelle Surut Soi

Származás: Finnország

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Pagan black metal

Honlap: https://www.facebook.com/Havukruunu-433041490061411/

Értékelés: 7/10

Manapság szerencsére egyre több egyedi, igényes zenét játszó fiatal black metal zenekarral lehet találkozni, melyek közül sokan más stílusokat is zenéjükbe olvasztanak. Immáron nem a brutalitás és a gonosz-imázs kialakítása az elsődleges cél, hanem a különleges atmoszféra megteremtése. Sokak szerint viszont csak az számít igazi, azaz ”true” black metalnak, hogyha egy zenekar a műfajbeli elődök által kitaposott utat járja újra és újra, ahelyett, hogy saját ösvényeket keressen. Pedig ezek az ösvények rengeteg kiaknázatlan lehetőséget rejtenek, és mindegyikük máshova vezet – a feladat pedig a zenészé, hogy felfedezze és bejárja őket. A finn Havukruunu már a kezdetektől, 2013-as megalakulásuktól kezdve a saját ösvényét járja. Ez az út pedig a végtelen finn tájon vezet keresztül, igazán hangulatos atmoszférát teremtve ezzel a hallgató számára. Az üzenetet már a zenekar neve is hordozza, mely ”tűlevelű-korona”, esetleg ”fenyőkorona” lehetne magyarul.

A metalzenéket alapvetően kétfelé szoktam csoportosítani: atmoszferikusak és nem atmoszferikusak. Az előbbi kategóriába azokat a zenekarokat szoktam gondolatban belehelyezni, akiknek a dalai egy külön atmoszférát teremtenek, a zenéjük hatására pedig a hideg is kiráz. Ezek általában kissé szomorkás, borongós hangulatú zenék. A másik kategóriába pedig értelemszerűen azok kerülnek, akiknek a zenéje nem tud ilyen hatást elérni. Ezek általában fejrázós ”bulizenék”, amiket hogyha meghallanék egy koncerten, elsőként ugranék a küzdőtér közepére. Persze nyilván vannak átfedések e két csoport között, az arány pedig néha az egyik, néha a másik kategória felé mozdul el. A Havukruunu is valahol e kettő között helyezkedik el, az a bizonyos mérleg pedig az atmoszferikus zenék felé billen, de azért akadnak bólogatós részek is.

A munkásságukat már régebb óta nyomon követem, úgyhogy nem az idén áprilisban megjelent Kelle Surut Soi volt az első zenei kiadvány tőlük, amit hallottam. Személyes kedvencem a 2015-ös Rautaa ja Tulta EP, melyet a zenekar legjobbjának tartok. Ezt az EP-t két demó előzte meg, és két single követte, 2015-ben pedig napvilágot látott a Havulinnaan című első nagylemez is. Két évvel a Havulinnaan kiadása után tehát elérkezett a pillanat, megjelent a második nagylemez, mely hogy őszinte legyek, nem múlta felül a várakozásaimat. A zenekar ugyanúgy az ősi istenek szellemében járja a finn erdőségeket, valami mégis hiányzik. A Bathory-hatású, de nem unalmas gitárriffek mint mindig, most is kiválóan alapozzák meg a dalokat, akusztikus gitárból és tiszta énekből pedig még az előző albumokon megszokottaknál is többet kapunk. Az korábbi borítókat is készítő Heidi Rosenius pedig elkészítette az eddigi legjobb Havukruunu-artworkjét. Tulajdonképpen tehát mi is a probléma?

A zenekar tavaly ősszel kiegészült egy Noitavalo nevű dobossal, de az így háromtagúvá duzzadt brigád hamar visszaredukálódott a duó szintjére. A korábbi fő dalszerző, Humö 2016 végén ismeretlen okokból távozott a zenekarból. A dalszerzés mellett a basszusgitár kezelése és az éneklés is az ő feladatai közé tartozott (a legtöbb dalon). A hiánya szerintem igencsak érezhető lett, ugyanis a dalszerzést immár teljes mértékben magára vállaló Stefan nem tudott megbirkózni a nemes feladattal.

Az album első dala, a Jo Näkyvi Pohjan Portit egy akusztikus gitáros betéttel indít, amibe szinte berobban az előbbi hangszer elektromos testvére, végig tartva a megszólalással keltett erőt. Rögtön az első dalban már ízelítőt is kaphatunk az epikusan ható kórusénekből, mely visszatérő elem a Havukruunu zenéjében. A nyolc szerzemény mindegyike figyelemre méltó, a dallamos gitárriffeket dupla lábdob kíséri, az akusztikus részek pedig a kórusokkal együtt többször is szerepet kapnak az albumon. Stefan énekhangját már korábban is halhattuk, az első demó és az első nagylemez kivételével az összes kiadványon ő énekel, habár az ő és Humö hangja között nem sok különbség van. Mindkettejük károgó énekhangja átütő erővel bír, Stefan pedig a legjobb teljesítményt ezen az albumon a Vainajain Valot című dalban nyújtja.

A Kelle Surut Soi nagyon egyben van, kicsit talán túlságosan is, mert számomra az egész egybefolyik. A kórusokból is több van a kelleténél, minden szám szinte egyformának tűnik a lemezen. A hangulat átjön így is, de korábban valahogy jobban elkülönültek a szerzemények úgy, hogy mégis egy kerek egészet alkottak. Fogalmam sincs, hogy mi vezetett Humö távozásához, de hiányolom a dalszerzői tehetségét. Az album így is bővelkedik kellemes pillanatokban, a Myrskynkutsujua háromnegyedénél egy átvezető, csendes részt is kapunk, amely után olyan riff következik, ami egyszerűségével és nagyszerűségével rögtön belopta magát a szívembe. Mindezek ellenére se érzem azt, hogy a zenekar fejlődött volna az előző albumhoz képest. Az tagadhatatlan, hogy az albumnak érlelődnie kellett bennem, többszöri hallgatás után mintha már éreztem is volna valamit, de a szikra hamar kialudt. Az eredeti, hangulatos finn nyelvű zenéből reméltem, hogy valami még nagyszerűbb fog keletkezni a második nagylemez idejére, a kezdeti lendület azonban sajnos abbamaradt. Mindenesetre érdemes nyomon követni nem csak a Havukruunut, hanem a nemzetközi black metal undergroundot is.

Írta: Béres Mátyás