Wintersun – The Forest Seasons (2017)

kocka
Előadó:
 Wintersun

Album: The Forest Seasons

Származás: Finnország

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Epic melodic folk death metal

Honlaphttp://www.wbtbwb.com/

Értékelés: 6.5/10

 

2017-re végre elkészült a finn epikus Wintersun, a Time II helyett a The Forest Seasons-szel, úgyhogy 5 év után most végre ismét új anyagot hallhatunk az északiaktól – persze ez a várakozás semmi a Time I-et megelőzőhez képest… A csapat időközben egy kisebb átalakuláson is átesett – Jari túl soknak érezte, hogy egyidőben ráhárul a frontemberkedés és a gitár is, így érthető okokból bevettek egy ötödik tagot is – gitárosi poszton a pakisztáni származású Asim Searah bővíti a zenekar tagságát. Egyéb furcsaságok is voltak az album és a zenekar körül, sok düh és kiábrándultság, pénzgyűjtés, túlpromózás, inyourface-marketing, de ez a cikk most nem erről kíván szólni.

A Wintersun-dalokra, így erre az albumra is technikailag jellemző a töménytelen mennyiségű sáv használata, nem véletlen igényel Jari Mäenpää zenekarvezető hatalmas stúdiókat – de legalább tényleg érzékelni lehet, hogy mégis mennyi minden szól egyszerre. Az összetettségtől eltekintve egyébként nem egy hatalmas húha az album hangzása – a mély néha szinte hiányzik, basszusgitáros mintha nem lenne, nagyon a közepekre koncentráltak, a magasak pedig néhol sivítanak, csörömpölnek, csengenek. Lehet, hogy pont ezzel akartak kitűnni az epikus zenék széles horizontjáról? De hiszen a Wintersun zenéje önmagában is eléggé speciális (a szó jó értelmében), nem értem, hogy ez minek kellett – így talán kicsit „koncertesebb” hangzása van az anyagnak…

2

Na, de beszéljünk inkább a dalokról. A Wintersun mint zenekar elsőszámú törekvése az epikus, hősies dalok írása, emelkedett dallamok megkomponálása, rendkívül melodikus futamok létrehozása, és az ilyen grandiózus témák minél több módon történő kibontása. A lemez, bónuszokat leszámítva, csupán 4 tracket tartalmaz, és megüti a közel egyórás játékidőt, úgyhogy azt hiszem, már ez is önmagáért beszél. Az albumcímhez méltóan a dalok a négy évszak neveit is tartalmazzák, egy-egy poétikus elnevezés után, ezek a megnevezések pedig többé-kevésbé összhangban vannak a dalok hangulatával is. Hogy miről beszélek? A Spring, tehát az Awaken from the Dark Slumber, ami a „sötét szunnyadásból felébredő tavaszt” jelenti, zeneileg is egy kikelet, egy pozitív kicsengésű, énekelhető „dalocska” (eretnekség bármely Wintersun eposzt dalocskának hívni, azt hiszem), két részben. Természetesen metalról beszélünk, így nem végig egy tinglitangli dalt kell elképzelni. A Spring meglehetősen sejtelmesen indul, gyengéd billentyűvel, bagolyhuhogással, mintha tényleg csak a természet ébredezését akarná szimbolizálni ez az összhatás. A kezdés meglehetősen kemény, rögtön kapunk egy súlyos gitártémát, amelyet a néha magasan, néha mélyen játszó, gitártól kissé elütő billentyűfutam ellenpontoz. Ez az enyhén sejtelmes, „kísértetkastélyos” muzsika adja a dal első felének vázát, néha olyan érzést keltve, mintha egy gótikus progresszív zenekart hallgatnánk – gótika alatt gondolok itt a billentyűkre, progresszív alatt pedig a dobjátékra. Ilyesmi hangulatokat kelt a Spring (általam önkényesen kijelölt) első fele, amit Jari erőteljes énekei, és egy új zenei téma kibontakozása zár. Egy pármásodperces pihenő után kezdődik a második rész, amely akár egy külön dal lehetne – mondjuk tavasz helyett akár a késő tavasz, amikor már tényleg minden virágba borul, és madárcsicsergésre ébredhetünk, és akácillat leng be mindent – legalábbis körülbelül ennyire derűsek az itt fellelhető zenei témák, viszont az igazán eufórikus, kórussal megtámogatott zenei kicsúcsosodást csak a szám legvégén kapja meg a hallgató.

Nem szokásom egy lemezkritikában minden dalt egyenként szétszedni, de talán egy négydalos korong esetében kivételt lehet tenni – minden dal megérdemel pár szót.

A The Forest That Weeps (Summer) c. dalt nem annyira tudom egyeztetni zeneileg a címben illetett évszakkal, bár valljuk be, Finnországban azért elég másmilyen a nyár, mint felénk – bár lehet, hogy a megoldást nem is ebben kell keresni. Érdekes, hogy valamiért ebben a művészi keretben. a dal szerint, még a nyár sem lehet igazán vidám és derűs, ugyanis a szemlélődőt itt is a télen és a múlton való szomorú elmerengés keríti hatalmába: A sad song of winter and the howling wind / Visions of the past in the haunting dreams / Under the dead sky, under the withered trees. Igen, ehhez már jobban illik a kompozíció –  de vajon miért rí az erdő? Talán sohasem tudjuk meg. Mindenesetre ezt a dalt is két részre tudnám osztani, ismét a második a befogadhatóbb, csak úgy, mint a ’tavasznál. Csak hogy itt annyira, legalábbis szerintem, nem állja meg a helyét az első rész, sőt, talán elmerészkednék egész addig, hogy túlművészeskedettnek nevezzem. Ha mindenképp valami összefüggést keresnénk a dal és az adott évszak hangulata között, talán csak a nyári, hőséggel elnyúlt napok, és az elnyújtott, lassan hömpolygő téma közti párhuzamot tudnám felhozni. Szép az az ének a refrénben, de egy kicsit túl soknak és giccsesnek érzem, és egy középszerű énektéma is túlságosan hosszúra van nyújtva, és a hallgató képébe/fülébe nyomva, hogy „nézd, ezt írtuk”! Szerencsére a második rész azért, mint már utaltam rá, megmenti a dalt. A pengetős-vonós-csörgődobos átvezető után egy igazán dinamikus rész veszi kezdetét. Bár erre sem a változatosság a jellemző, egy ilyen fülbemászó dallamnál talán senki sem bánja annyira, ha az repetitív – a variáció csak a ritmus váltakozásában merül ki.

A nyár után következik az ősz, aminek dala  szövegkönyv szerint is több részre van osztva, és nem csak a saját találgatásaim alapján taglalhatom így. Az album legblackesebb dala, de hát az őszhöz mi más illene – egyre sötétedő nappalok, a természet szemünk láttára történő elhalálozása – bár a dal nem erről szól, sokkal inkább scifis, univerzummal foglalkozó sorokat olvashatunk és hallhatunk. A csak gitárzúgással/recsegéssel induló dal a második leghosszabb az albumon, és a különféle suttogások és mormogásokból csak a másfeledik percben kezd valamiféle dallam kibontakozni, amit aztán gyorsan „el is nyel” az agresszív blastbeat. Ezzel egyébként nincs semmi gond, teljesen jó nyitány, csak a hosszú perceken át tartó monoton kalapálás egy idő után azért inkább zavaró, mint nem, ja, és ráadásul programozott is a cucc… A harmadik, Beyond the Infinite Universe-nek nevezett részbe egy már-már folk metalos hangzású és hangulatú gitárszólammal kerülünk át, és a dal végefelé még ismét megmártózhatunk a gótika stílusában is. Zeneileg talán engem az Autumn fogott meg legkevésbé, de azt hiszem, költői/dalszöveg szempontból a legjobb mind közül, elolvasását és értelmezését rátok bízom!

1

A Winter (Loneliness) talán mindközül a legWintersunosabb dal (véletlen? :D). A Time II-re készült tán? Csak mert több része is a Time c. dalukra emlékeztet – a billentyűs „jégcsapolvadós” intró után is rögtön erre asszociáltam, a középrésze pedig kb. egy az egyben a Time refrénje (tudjátok, a when timmee faades awaaaaaay részt lehet rá teljesen jól vonyítani). A nyitányban egyébként egy kimondottan érdekes, egyszerre lágy és karcos hangszínen érdekel Jari, végre nem ez a tipikus ököllengetős-hírós ének kerül elő. Az album leglassabb dala első blikkre akár egy szakítós dal is lehetne, de azért a Wintersunt nem ilyennek ismerjük, úgyhogy inkább a halál-otthontalanság-újjászületés témák felé kéne tapogatóznunk. Zeneileg sok újat nem kínál, egy szépen megkomponált ballada, távolbavesző kórusénekekkel, reményvesztett gitárdallamok és derűsebb pengetések váltakozásával, mintha csak egy verseny lenne, amiben végül a melankólia győz, és a győztes mellé férfi és női ének is pártol. Így, lehangolóan, ének és gitár összjátékával zárul le a Forest Seasons, és ha valakinek ennyi nem elég a „depiből”, meghallgathatja még a bónuszdalként hozzáadott akusztikus Lonelinesst is, ami a Winter egy rövidebb, akusztikus gitárra átírt verziója, szintén nagyon hangulatos, max annyi a bakija, hogy a lágyabb akusztikus gitár mellé néha túl erőteljes Jari hangja.

Összességében egy jó album az új Wintersun anyag, bár semmiképp sem dobtam tőle el az agyamat – 5-6 individuális téma van a teljes korongon, amiből legfeljebb kettő olyan, amire már első hallgatás után is emlékszünk, és a nap többi részében is dúdolgatjuk majd, de sajnos a középszerű albumok is halálra vannak ismételgetve, hogy kitöltsék a játékidőt – Jari Mäenpää-től pedig azért ennél többet várnánk.

Mindenesetre a Wintersun egy továbbra is szerethető, nagy zenei tudású zenekar maradt, és biztos nem feledkeztek meg régi klasszikusaikról sem, így bátran merem mondani, találkozzunk a Wintersun budapesti koncertjén szeptember 22-én a Barba Negrában!

Írta: Vica

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/